az apátia az egyik leggyakoribb neurobehaviorális tünet a Huntington-kórban (HD), amely a tünetekkel járó HD populáció körülbelül 70% – ánál fordul elő. Apátia pontszámok a HD-ben szenvedő betegeknél erősen korrelálnak a betegség időtartamával, ami arra utal, hogy az apátia az előrehaladott betegség elkerülhetetlen következménye. Bár kevésbé szorongó, mint a depresszió és kevésbé zavaró, mint az ingerlékenység vagy az agresszió, az apátia jelentős káros hatással van a HD-vel érintettekre, mert a célirányos viselkedés csökkenéséhez vezet, amely nagyban hozzájárul a mindennapi életminőséghez. Neuropszichiátriai szindrómaként az apátia más neuropszichiátriai rendellenességekben, például Parkinson-kórban, traumás agysérülésben, cerebrovascularis balesetben, demenciában és más neurodegeneratív állapotokban szenvedő betegeknél is gyakori. Az apátia nosologikus állapota és a világos meghatározás hiánya valószínűleg hozzájárult a terápiás bizonyítékok szűkösségéhez ezen a területen. Számos különböző skála áll rendelkezésre az apátia mérésére, beleértve az apátia értékelési skálát, az apátia leltárt, a Lilles apátia minősítési skálát, valamint az apátia tételeit az egységes HD minősítési skálán, a HD problémás Viselkedésértékelését és a neuropszichiátriai leltárt, de mindegyik az apátia kissé eltérő meghatározásain alapul, így a kapott pontszámok nem lehetnek közvetlenül összehasonlíthatók. Az értékelést bonyolíthatja az apátia megnyilvánulásai és a HD egyéb szövődményei, például a depresszió közötti átfedés is, ezért fontos ezeknek a komorbid állapotoknak az azonosítása és kezelése. Jelenleg nincs megfelelő bizonyíték az apátia specifikus farmakológiai vagy pszichológiai beavatkozására HD-ben. A bizonyítékokat csak más bazális ganglion rendellenességekben, például Parkinson-kórban vagy más neurodegeneratív rendellenességekben, például demenciában végzett intervenciós vizsgálatokból lehet extrapolálni. Az apátia neurobiológiája a funkcionális kapcsolat három területe felé mutat: a dorsolaterális prefrontális kéreg (PFC) és a bazális ganglionok, az orbitomedial PFC és a bazális ganglionok, valamint a dorsomedial PFC és a bazális ganglionok közötti kapcsolatok. Farmakológiai beavatkozások, mint például a kolinészteráz inhibitorok, a dopaminerg antidepresszáns bupropion, amantadin, levodopa, bromokriptin, metilfenidátés az atípusos antipszichotikumokat mind kipróbálták más neurodegeneratív rendellenességekben, de HD-ben nem. A demenciában szenvedő betegeknél alkalmazott pszichoszociális beavatkozásokat, például a kognitív stimulációs terápiát és a multiszenzoros stimulációt nem vizsgálták megfelelően HD-ben. Mérlegelni kell az egyénre szabott kezelést, módszerek kombinációjának alkalmazásával, mivel nincs bizonyíték egy adott típusú kezelés alátámasztására. A multidiszciplináris input, a környezeti módosítások, a jobb pszichoszociális támogatás és a pszichoedukációs programok, amelyek segítenek a gondozóknak megérteni és kompenzálni az e tünet által okozott hiányokat, mind szerepet játszhatnak az apátia kezelésében.