minden vírus esetében a vírusrészecske (virion) szerkezete részben tükrözi a szaporítás szükségességéből fakadó alapvető követelményeket. Ezek a követelmények magukban foglalják a genom beépülését a sejteken kívül stabil részecskékbe, a megfelelő gazdasejtek felismerését és bejutását, a genom replikációját, valamint a vírus messenger RNS transzlációját új vírusfehérjék előállítása céljából. A retrovírusokbővített RNS vírusok, egy komplex csoport, amely számos közös tulajdonsággal rendelkezik. A beburkolt Rnavírusok olyan fehérjéket tartalmaznak, amelyek öt alapvető funkciót látnak el: (1) a genom RNS-fehérje komplexgé kondenzációja; (2) ennek a komplexnek a csomagolása egy proteinhéjba; (3) a héj befogása egy lipidmembránba vagy burokba; (4) a burok módosítása felületi fehérjék hozzáadásával, amelyek felismerik a sejtreceptorokat;és (5) negatív szálú vírusok és retrovírusok esetén az RNS másolása az újonnan fertőzött sejtben. Sok burkolt vírus valójában bonyolultabb, kettővagy több fehérje osztja meg az egyes funkciókat, mások pedig egyszerűbbek, egy fehérjekét vagy három funkciót hajt végre. Az egyszerűbb burkolt vírusok hasznosakparadigmák, amelyek segítenek megérteni a retrovírus szerkezetének aspektusait.
a gömbvírusokon végzett sikeres kristályosítási és röntgendiffrakciós munkákigaz elmúlt évtizedben a strukturális információkat nagyrészt a tisztított vírusok összetevőinek frakcionálásával, elektronmikroszkóppal és közvetetten genetikai elemzéssel nyerték. A sok vírus esetében, amelyekre nem kaptak hasznos kristályokat, ezeka technikák továbbra is a sarokköve, amelyre a struktúrára vonatkozó következtetések épülnek. A retrovírusok első közvetlen vizualizációja vékony metszetű és negatív foltú elektronmikroszkópiával megelőzte ezeket az első biokémiai vizsgálatokat (Bernhard 1958). A retrovírusok első lényegében tiszta készítményei az 1960-as években váltak elérhetővé a madárszarkóma/leukózis vírusok (Aslv) és a vizelet leukémia vírusok (Mlv) számára, amelyek a legszélesebb körben vizsgált retrovírusok voltak a humán immundeficiencia vírus (HIV) megjelenéséig. Az 1960-as évek végén kifejlesztett SDS-poliakrilamidegel elektroforézis technikája a denaturált polipeptidek elválasztására kulcsfontosságú eszköz lett a vírusfehérjék jellemzésére. A vírus reverzetranszkriptáz felfedezése (Baltimore 1970; Temin and Mizutani 1970) és a hozzá kapcsolódó RNaseH (Moelling et al. 1971) és a genom másolásának mechanizmusának tisztázása (4. fejezet) egyesítő egyszerűséget biztosított a replikációs modellek számára. Egyesítő volt az a felismerés is, hogy a belső szerkezeti fehérjék egy prekurzorpolipeptidből származnak(Vogt and Eisenman 1973), és hogy maga a reverz transzkriptáz, valamint a prekurzor feldolgozásához szükséges proteáz a strukturális fehérjéket is tartalmazó prekurzorként fordul elő (7.fejezet). A sokkal későbbi megfigyelés, hogy a vírus magával hordozza a viraldns enzim-katalizáló integrációját a gazdaszervezet kromoszómáiba (5.fejezet), tovább erősítette a retrovírus szerkezetének és replikációjának nézetét. Végül, afelfedezések, hogy a retrovírus transzformáció genetikailag elválasztható a replikációtól, éshogy a retrovírus onkogének közvetlenül a celluláris onkogénekből származnak (10.fejezet) világossá tette, hogy az onkogén transzformáció bonyolultsága sok esetben kevés köze volt a vírushozper se. Azt lehet mondani, hogy az egyszerűség ezen témája fennmaradt a felfedezésigretrovirális kiegészítő gének az emberi T-sejtes leukémia vírusban (HTLV) (Seiki et al. 1983), végül kiterjesztették a HIV-re és más vírusokra (6.fejezet). Ennek ellenére a retrovírusok a vírusvilág egyszerűbb tagjai között maradnak, és valószínűleg az ősibbek között is lesznek (8.fejezet).